-
Az elet faja
Még csak most kezdődött el a 2012-es év, de már átérzem a világvége közeledtét, amihez első löketként szolgált az Élet fája című film.
Tudtam, hogy ott csúszott el az egész, hogy nem néztük meg az előzetest, meg amúgy sem vagyok az a művészfilm típus, és különben is: miért nem ölte meg az a dinó a másikat? OKé, hogy Brad Pitt, meg Arany Pálma díj, de azt nem hiszem el, hogy a moziterem nézőközönségének a fele gyengeelméjű lenne, és ezért távozott fél óra után. És ők jártak jól.
Valami azért csak volt ebben a filmben, ha ennyire megmaradt bennem. Az is lehet, hogy Brad direkt csinált ilyen mondjuk így: semmilyen filmet, hogy ezzel tesztelje az emberi tűrőképesség határát, aminek zsenialitását más is felfedezte. Az benne a legszebb, hogy az utolsó negyed órában-, amikor már amúgy is úgy érzed, hogy a fél életedet a moziteremben töltötted-várod, hogy na most lesz a csattanó, és nem történik semmi. Semmi. Azaz valami azért mégis- hiszen a kis méretű terem révén áthallatszottak a hangok a mellettünk lévő, nagyobb teremből, amihez még segítségként szolgált az öt percenként eltűnő-megjelenő hangzás is.
A hosszas “jelenet-semmi-jelenet-semmi” váltakozás után mégis a semmi kerekedik felül, amit roppantul kellően tudnak érzékeltetni abban a két és fél órában, amit az életedből erre a filmre pazaroltál el. Azt az időt sosem kapod vissza. Lehet, hogy ezért lett a neve az Élet fája, vagy csak kimentem magam egyszerűen ennyivel: ezt nem nekem rendezték.
Fanny
