-
Kedvcsinalo-
DORIAN GRAY
Mindig is kedvemre valónak tartottam a múlt nedédes fürtjeiről csemegézni. Badarság bedőlni annak az állításnak, hogy csupán elfecsérelt idő a múlton való merengés. A történtek teszik ugyanis az embert azzá, ami, ebben a tekintetben pedig miért is foglalatoskodnék többet a jövő bizonytalanságába burkolózva, minthogy levonjam a következtetéseket elfuserált életem vakvágányaiból? Az emberek hajlamosak külsőségekre alapozni túlértékelt, kiszipolyozott életüket. Azt javaslom, vizsgáld meg gondosan az almát, mielőtt egy jóízűt falatoznál belőle! A tűzpiros lepel sok esetben rothadó belsőt takar.
21 éves voltam, amikor visszatértem Londonba. Megismerni és élni akartam. Tapasztani az újat, az elérhetetlennek tűnőt, az ismeretlent. Itt találkoztam először Basillel, aki váltig állította, hogy nálam csodásabb jelenséget még egész eddigi élete során nem látott. Kissé tolakodónak, de mindenek előtt túlzónak találtam, amikor felvetette az ötletét, hogy festővásznon örökítse meg –ahogyan ő fogalmazott- bámulatosan tökéletes jelenségemet.
Bár London akkor hatalmasnak és végtelennek tűnt, mindössze néhány hét leforgása alatt Henry Wotton öreg barátom bevezetett a pezsgő nagyváros viktoriánus krémjének hétköznapjaiba. Emlékszem, meggyőződése volt, hogy az életet erős lángon kell égetni és nekem mindenem megvolt ahhoz, hogy az enyém legyen a világ: Fiatal voltam és gyönyörű. A fény nem vakított el és a hő sem égetett. Én magam voltam a láng. Bármire hajlandó lettem volna azért, hogy e két roppant múlandó erényemmel az idők végezetéig rendelkezzek. Odaszögeztem hát magam az ördög oltárához és az élvezetek rabjaként éltem életem további részét- Henry tanításai alapján. Minden szavát úgy ittam, mintha az a legnemesebb bor lenne.
„Az embert arra tanítják, hogy féljen. Rettegjen érzelmeitől és a botrányoktól, így hát javarészt a lelkiismeret ragadja át agyunk és szívünk irányítását. Vallom azt, hogy a lelkiismeret csupán egy udvariasabb kifejezése a gyávaságnak, az egyetlen ésszerű módja pedig a kísértésektől való megszabadulásnak, hogy engedünk nekik. Az érzéseket uralni kell. Megízlelni azokat, ez tesz ugyanis minket az akarat emberévé.”
Megbántam. Belsőm rodhadt, és bűzt árasztott. Minden gondolat pestisként fertőzte meg agyam legrejtettebb zugait és ette be magát lelkem eddig nem ismert mélységeibe. Az életem egy gyalázatos erkölcstelenség volt, olyan, amilyet Henry prédikált és amit ő magának soha nem lett volna mersze megtenni. Ma már tudom azt, hogy az élvezet nem egyenlő a boldogsággal. A múlandóság mámoránál sokkal fontosabb lehet az állandóság gyönyöre.
Dorian Gray, 1915
Máté
