-
Dream Destroyers
Egyik rég nem látott baráttal foglaltuk el örömittasan a Szamos marcipán kávézójában oly közkedvelt kis sarki helyet, mely elrejt az Árkádban áthömpölygő emberek kíváncsi tekintete elől. Megosztottuk egymással a röpke félév történéseit, boldog és boldogtalan momentumokat, amikor arra került a sor, hogy felvázoljam a jövőbeli tervemet.
Elmondtam, hogy az újságírás mellett gyerekkori vágyam egy másik szakma elvégzése is, mire kikerekedtek szemei, és megállt a villája a süti szabdalása közben. Meredten nézett rám, szemeiben mintha kérdőjelek izegtek-mozogtak volna, és oly annyira nem tudta palástolni megdöbbenését, hogy szavak formájába is öntötte. „Te? Á, nem vagy képes rá. Nem neked való, majd meglátod!”- hangzott tőle a határozott vélemény, vagy meggyőződés, nem is tudom, minek nevezzem. Szíven ütött, amit mondott, mondhatni rosszul esett, és elszomorodtam. Ez után viszont késztetést éreztem rá, hogy megmagyarázzam neki miért is fog nekem sikerülni megvalósítani a terveimet. Újabb kételkedés fogadta a már-már direkt marketinget. A találka később véget ért a West End (milyen stílszerű búcsú hely) előtt. Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy nem hisz bennem. Elgondolkoztam, hogy én csak az abszurd dolgokban nem szoktam támogatni az embereket. Mindenkinek van egy álma, egy vágya, amelyet meg akar valósítani, és kőkeményen az a véleményem, hogy ebben támogatni kell minden feltétel nélkül, mert nekünk nem kenyerünk eldönteni, kinek milyen sorsa lesz, és befolyásolni, sőt ebben az esetben lebeszélni róla. Eddigi életem során is sok olyan döntést hoztam, amelyeknek sikerében kevesen hittek. Mégis sikerült. Környezetünk hatással van ránk és mi is a környezetünkre. Szimbiózisban élünk, ennek minden jó és rossz oldalát megkapva. Nem szabad hagyni, hogy ez a szimbiózis olyan irányt vegyen, amely karriergyilkos bogarakat ültetvén a fülünkbe eltántorítana a céljainktól. Vegyük az én példámat górcső alá. Az emberek 90%-a (lehet több is) le akar beszélni a (most már leírom) nyomozói karrierről. Kicsit veszélyes talán, kicsit nem mindennapi, de számomra megdöbbentő az emberek válaszreakciója. Támogatás helyett csak a kétkedést kapom, biztatás helyett az elbizonytalanítást. Most jöhetne el az a pillanat, amikor a sok kis bogaracska szárnya kapva a fejemben elhessegetnék az álmomat, mondván, hogy ez „nem nekem való”. De nem. Nem fogom hagyni, hogy a kétségek és az esetleges gyötrelmek miatt egész életemben bánjam, hogy meg sem próbáltam. Talán tényleg nem leszek képes rá. Egy valamit azonban megtanultam már az életben, hogy feladni csak a levelet szabad a postán. Amikor senki nem hisz benned, akkor is kell annyi lelki erővel rendelkezned, hogy egyedül a kitaposatlan ösvényen is végig tudj haladni anélkül, hogy bárki fogná a kezed. Ha képes vagy rá, sosem fogod bánni. Megpróbáltad. Végig jártad az utadat, ahol talán nem is a cél az, ami formál minket, hanem maga az út, ami oda vezet. Lehet göröngyös és szakadékokkal tűzdelt, de a mélypont az, ami megkülönbözteti a sikeres embert a sikertelentől, mert a sikeres ember a mélyponton se száll ki, a sikertelen viszont igen. Boldog az az ember, akinek a munka nem munka, akinek a munka egy szerelem, aki ezt szívesen végzi, maximális erőbedobással, kitartással és alázattal. A siker pedig egzisztenciát ad, ami a nyugalom záloga. Nyugodtan pedig az ember boldog lehet, utazhat, élhet a hobbijának, a családjának, és kiélvezheti azt a rövid időt a Föld nevű bolygón, amely mindnyájunknak megadatott. Sokan vallják, hogy a pénz nem boldogít, de inkább sírnék egy Ferrariban, mint egy BKV buszon. Egészséget, biztonságot, élményeket vásárolhatunk vele. Reális kép, azt hiszem.
S, hogy miből fakadt ez a gondolatsor? Egy marcipán tortaszelet fölött elhangzott kételkedő mondatból, amelyet az Árkádban lévők nem hallottak, csak én, de én olyan hangosan, mintha mindenki ezt üvöltötte volna felém. Feladni soha nem fogom az álmaimat, ha rajtam múlik, soha.
Hepi
